Egy ideje nem jelentkeztem novellákkal. Nem mintha ne lenne tele az ügynökségi életünk insightokkal. Sőt, talán sosem voltak ilyen fontos, hogy mélyre túrjunk és a legigazabb igazságokra építsük a kampányokat. Hiszen az igazság valóban hiánycikk.

insight: Hogy fogom bánni a pozitív tesztnél, hogy nem állítottam be emlékeztetőt a tabletta beadására. Egy kis odafigyeléssel megelőzhető a nagy baj: a szívféreg.

A kutya érzi, ha jön a séta. Fel kellene állni a gép elől, és kiszellőztetni az agyunkat. A születő gondolatra felkapja a fejét. Sétaszag fröccsen az orrába, amikor a kabát lekanyarodik a fogasról, és magával rántja a pórázt is. A csatt kattanásakor pedig már ott az elégedett felnézés lecsapott füllel, kihúzott háttal: ember, tudtam, hogy ez jön, akkor is, amikor még nem voltál benne biztos.

Nem a környékünk, ez csak az irodás kényszerterep, ahol idegen kutyák között tesztelgetjük, hogy hol a helyünk. Az sem biztos, hogy van értelme körbeküldeni a jelzéseket a már amúgy is húgytól kimart három fűcsomóra, ami a helyi zöldterületet képviseli. Ott is a tábla, hogy kutyáknak még csak ránézni is tilos. Kipróbáltam, ha rálép, mármint a piros vonallal áthúzott kutya, tényleg kijön az irodaház biztonsági őre, hogy ezt mégis hogyan is képzeltem, mindezt itt, a Gyorskocsi utca mellett, asszonyom, legyen már esze!

Nem sok lehetőség van, merre induljunk, ha nem akarom, hogy a kereszteződés után felém tornyosuljon egy hirdetőoszlop zuhanyrózsája, amiből apró fúvókák köpködik méla monotonitással a híg trágyalevet egyenesen az arcomba bele. Hiába nyugtat kék hangulatával, akkor is barna, de az a beteges, hasmenéses barna. Az a fajta szín, amit a kutya produkálna, ha kikukázna egy ebédmaradékot, amit persze nem tesz, mert neki is több esze van. A kutya tehát rendszerint kénytelen lemondani a szétáztatott fűcsomóról, a kereszteződés utáni világról és elhúzom a másik irányba. Egyenesen a Medve utcájába. A helyiek próbálják szépíteni a képet, mackós cégér, medvésnek korántsem nevezhető kedvességgel. A hízlalt macska alapkellék az ablakpárkányon. És hát a fű, az a szép zöld fű, az hiányzik innen is, de mit mondjak, van pár kerítéssel nem elhatárolt fa, ami némi talaj felületet is enged taposni a kutyáknak. Kisebb testű jószágok kényelmesen guggolhatnak is rajta. Csak ne fenyegetne az utca aurája! A baj akkor jön, amikor a Medvére fordulva, egyenesen szembe kerülünk a teljes hosszával. Erős fertőtlenítő maró szaga szól az ártatlan nedves orroknak, hogy nincs itt semmi keresnivaló. Egy legkevésbé sem hivalkodó rendelő az okozója, hogy a körmök a beton réseiben vetik meg magukat, és a póráz először úgy igazán megfeszül. A szavak nem mondhatják el eléggé, hogy ne aggódj, nem megyünk be, csak el kell mellette haladni, és különben is, ott előtte, legalább van egy szabad fa kiskerítés és tábla nélkül. Ívből kerülés, nincs mese, de mégis megakad a szemem egy falragaszon.

Adománygyűjtés
Árva ebek menhely
Várunk játékokat, élelmiszert: nem olyat, amit a kutyádnak sem adnál!

Másnap megint a Medve felé megyünk. Dörmög, sőt, két lábra állva vicsorog a kutyámnak, hogy nem érdemes a fertőtlenítőfelhő felé mozdulni, mert magába ránt és örökké elnyel a gügyögésbe mártott horror. Húzza a kezemet a csomag, amit összepakoltam az árváknak. Nem volt türelmem megmagyarázni a már jó sorsú ebnek, hogy márpedig bemegyünk, de nem úgy, ne aggódj! A Medve pórázon van, ketrecben van, lakatot is tettek rá. Csak mi hoztunk egy fakanál mézet. Csak nem dobhatom a kukába.

A kutya behúzott farokkal jön le velem az üres szuterén váróba. Kopogok, de csak a kutyám reszketése válaszol. Már majdnem ott hagyom az ajtóban a szajrét, mint egy nemes, névtelen adományozó, amikor végre kijön egy zavart arcát mosolyra csavaró köpenyes nő.. Mit áltatom magam, azért hoztam, mert egy kicsit jobb embernek akarom érezni magam, önző önzetlenség, ez van. És már kapom is a megerősítést a csatakosra izzadt orvostól, aki éppen útjára enged egy bekötözött lábú uszkárt. Mondják is, hogy jaj, ennyi mindent, pont amit kértünk, maga mennyire kedves. Lássuk be: jó érzés, felnőtt érzés. Lazán odavetem, hogy ha már itt vagyok, felírnának-e egy szívféreg-gyógyszert ennek a kilenckilósnak itt mellettem? Ha már itt vagyok. Érti. Nem itt szoktam venni, de pont kifogyott.

És akkor ott, abban a szent percben, amikor én voltam a figyelmes, az áldozatos, a kedves: megállt az idő. Az állatorvos nem válaszol. Hallom, hogy a megvezetett állat bilétája ütemesen kopog a póráz csattjához. Lenézek rá: teljes testéből remeg. Elütném a csendet, ezért megpróbálok a szájába juttatni egy jutalomfalatot, de kirázódik a nyelvéről és a padlóra hull.

– Tudja, hogy ezzel megölheti a kutyáját?

Most tényleg az ölésnél járunk? Ereszt a Medve lakata? Bárcsak engedtem volna inkább, hogy a húszezresekből hajtogatott híg fekália ömöljön rám a másik úton. Kiveszek egy parkolókártyát a zsebemből és két kézzel gyűröm. Oda fogom pöckölni a sarokba, az adományra, ha nem néz rám. 

– Tudtam doktornő, természetesen tisztában vagyok vele. Igen, nem hagytam ki egy hónapot sem. Látja mennyire figyelek más gazdátlan kutyákra is – mondom. – Csak gondoltam, ha már itt járok, nem kell felmennem a mi orvosunkhoz. Érti, ugye?

Elemi kétséget látok az orra tolt szemüveg felett. Ha még egy percet maradok, a kutya remegése eléri a kritikus fokot. Elfordulok az ajtó felé és a kilincs felé nyúlkálok, de a tekintetemet fogva tartja a kérdés, ezért csak a levegőben kapálódzom.

– Mi a bizonyítéka? Én nem adhatok ki magának tablettát, ha nem tudja bizonyítani, hogy időben adja be, és minden hónapban.

– Tudja mit, hagyjuk! – vágom rá most már határozott gyanút keltve. 

Ez a medve elszabadul. Miért nem hallgattam a kutyámra? Mindig neki van igaza.

– Nem, ne hagyjuk! Most azonnal csináltasson egy szívféregtesztet. 

Kiszaladtunk az állatorvostól. Hagyom, hogy a póráz laza maradjon és a kutya adja a tempót. Egyenesen átvágunk mindenen, a legrövidebb úton a legmesszebb. Eszembe jut a kutya a hírekből, Rozi, akit a kocsi mögött húztak véresre. Vannak ilyen utak is. Én márpedig beadtam a féregtablettát. Apró morzsákra vagdaltam, és belekevertem a friss bárányhúsba pontosan tizennegyedikén, most és minden hónapban.

Felszállunk a villamosra, és megyünk. A kutya már nem remeg, nagy sóhajjal fészkeli magát az ölemben. Szemben egy nő kiszúrja őt, és mindent megtesz, hogy felhívja a kisgyerek figyelmét, akit látszólag jobban leköt a fogantyú végignyalása. Rázza a gyereket, hogy a figyelmét ránk irányítsa, nézd a kiskutyát, biztos megengedi a néni, hogy megsimogasd! Elfordulok tőlük, és takarom a karjaimmal a kutyát, de már az arcomban vannak. El kellene olvadnom, hogy mennyire illedelmes, ahogy a gyerek megkérdezi, megsimogathatja-e.

– Nem – mondom. – A kutya úgy harap, mint egy medve.

Illusztráció: Kühnel Szabó Anita