Magyarország talán 1956 óta nem kapott olyan súlyt a nemzetközi médiában, mint most, az Orbán-rendszer bukásával. Az Irán és az Egyesült Államok közötti tárgyalások kudarca sem volt elég fajsúlyos hír, hogy háttérbe szorítsa a magyar választást, amely induló téma volt gyakorlatilag valamennyi vezető angol és amerikai hírportálon, a New York Times-tól a Washington Poston és a Telegraphon át a Financial Times-ig.
A reakció jól mutatja Orbán Viktor kiemelt nemzetközi státuszát. Az illiberális politika ikonjának 16 éves uralmáról és vereségének okairól számos elemzés fog még születni. Ez az írás egyetlen szempontot emel ki. Azt a karaktergyilkosságot, amit Orbán önmaga ellen követett el.
Orbán Viktor saját politikai karakterét a nemzetéért harcoló forradalmárként 1989-ben alapozta meg azzal a jól ismert beszéddel, amit a budapesti Hősök terén tartott, és ahol a szovjet csapatokat távozásra szólította fel. Egy országban, amelynek két forradalmát is az orosz hadsereg tiporta el, 1849-ben és 1956-ban, és amely évtizedek óta élt az orosz uralom árnyékában, mélyre ment az üzenet.
Orbán pedig tudatosan építette tovább ezt a karaktert, magát a harcos magyar néplélek megtestesítőjévé pozícionálva.
Az első Lúdas Matyi, aki nem félt a nagyhatalmaktól. Ahogy egykor az oroszokkal, éppúgy bátran dacolt az Egyesült Államokkal és Brüsszellel is. Nem egy könnyen szerethető politikus. Nem is volt képes a társadalom többségét maga mögött tartani. De a karakter, amit felépített, elég erős volt ahhoz, hogy megtámassza azt az aknamunkát, amivel a Fidesz fenntartotta státuszát a legnagyobb magyar pártként, és távol tartotta a bizonytalanok óriási tömegét attól, hogy ennek az uralomnak véget vessenek.
Mi változott?
Orbán Moszkva mellé állt, ő tudja legjobban, miért. Úgy tűnt sokáig, hogy ezt megteheti, a szavazóit minden történelmi sérelem ellenére képes átfordítani. De ha így is tűnt, Putyin támogatása politikai öngyilkosság volt. Hogy az legyen, ehhez persze még kellett egy új ellenzék. Egy vezetővel, Orbánhoz hasonló politikai tehetséggel. Magyar Péter igazi bravúrja a saját pozicionálása volt a magyar politikai térben.
Orbán évtizedeken át formálta a politikai térképet Magyarországon. A tőle balra álló ellenfelei a nemzet balliberális árulói lettek. Tőle jobbra pedig csak szélsőségesek álltak. A legtöbb ellenzéki szereplő ebben a játéktérben keresett magának helyet, Orbántól jobbra vagy balra határozva meg magát. Magyar Péter nem ezt tette. Egyenesen beállt Orbán helyére. Fegyelmezetten figyelt arra, hogy semmi más politikai értékválasztás ne különböztesse élesen meg Orbántól, egyet kivéve. Ő az, aki nem lop. Ő lett az új Lúdas Matyi, a karakter, akit egykor Orbán testesített meg sok magyar számára. Egy karakter, amire Orbán 16 éves uralma épült, csakhogy nem illett többé Putyin nagy barátjára.
Orbán karakterének hitelvesztését inkább erősítette, mint ellensúlyozta, hogy a Fidesz az eddigi legéletszerűtlenebb, leghiteltelenebb félelemkapmányát építette fel. Tudjuk, hogy a félelemkeltés, mint kommunikációs taktika, kitűnően működik. Orbánnak is bevált. A migránskapmány, amely meghonosította a migráns elnevezést a köznyelvben, kiváltva ezzel a bevándorló és menekült szavainkat, nemcsak itthon működött, de Orbán nemzetközi hírnevét is ez a kampány alapozta meg.
De a félelemkeltés is csak akkor működik, ha a valóságra épít. Európa a menekültek milliói özönlöttek be, olyan társadalmi feszültségeket keltve, amelyek a szélsőjobb újáéledéséhez vezettek Nyugat-Európában. Orbán olyan félelmekre játszott akkor, amit nemcsak itthon , egész Európában óriási tömegek éreztek.
Elbizakodottság volt azt hinni, hogy Orbán manipulációs gépezetének már a valósággal sem kell törődnie.
Hannah Arendt írta, hogy a hazugság szövete, bármilyen nagyra is szövik, soha nem lesz elég nagy ahhoz, hogy befedje a tények roppant valóságát. Eláraszthatsz egy országot óriásplakátokkal, de nem írhatod felül, amit az emberek tapasztalnak a közértekben, az iskolákban és a kórházakban, és általában a közéletben.
Megérzzük, ha valami nem őszinte. A politikai kommunikáció kutatásai alátámasztják, amit ösztönösen tudunk: a szavazók a politikusokat az észlelt hitelességük alapján ítélik meg. Azt nézik, hogy valaki a saját meggyőződése vagy inkább más érdekei szerint cselekszik-e. Értékelik a bátorságot és az őszinteséget, még akkor is, ha kevésbé szimpatizálnak magával a személlyel. Tudjuk jól, hogy a fiatalok a hitelességre méginkább érzékenyek. Orbánnak pedig nem maradt mára szinte semmi a Magyar valóságból, sem az egykori politikai karakteréből, amivel győzhetett.
